DÍSZMAGYAR ÚRI SZABÓSÁG

Ha valaki ki szeretné választani, hogy a magyar kultúra sok évszázados történetének melyik a legkülönlegesebb, legpompásabb, leglátványosabb alkotása, a bőség zavarával küszködve nem volna könnyű dolga. Az azonban nem kétséges, hogy a díszmagyar, a magyar díszviselet az esélyesek között lesz. Ez az öltözet, amely sok évszázados fejlődés után végleges formáját a 19. század derekára nyerte el, méltán vívja ki ma is a világ csodálatát.

Éppen ezért meglepő, hogy csupán a közelmúltban jelent meg az első könyv, amely ennek a viseletnek a történetét dolgozza fel. Tompos Lilla textiltörténész, a Magyar Nemzeti Múzeum textiltárának vezetője pompás albumban adta közre a díszmagyar történetét, a múzeum gyűjteményére alapozott gazdag képanyaggal. Mint kötetében írja, a díszmagyar véglegesnek tekinthető formáját a reformkorban nyerte el, maga az elnevezés azonban egy kicsit későbbi, a XIX. század második feléből való. A magyar nyelvet kellően nem ismerők olykor kifogásolják ezt az elnevezést, mondván, hogy nem a magyar a dísz, hanem a ruhája. Akinek azonban érzéke van a magyar nyelvhez, az kiérzi a szóból a rövidült kettős jelzőszerkezetet: díszes magyar (ruha). A díszmagyar előzményei a XVI-XVII. századig mennek vissza. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének korábbi előképek, pusztán arról van szó, hogy az 1500-as évektől kezdve rendelkezünk azokkal a biztos ismeretekkel, melyek alapján a magyar díszviselet kialakulását lépésről lépésre nyomon követhetjük. Az urak viselete A férfi öltözet legfontosabb darabja már a XVI. századtól a dolmány és az afölött viselt mente volt. A dolmányt, az alsó kabátféleséget közvetlenül az ingre öltötték föl. A felsőkabát, a mente bővebb is, hosszabb is, mint a dolmány, a szőrmével bélelt változat a téli, a szőrme nélküli a nyári mente. A nadrágból csak a két szűk, lábra simuló szár látszott ki, gyakran ezt is takarta a színes, többnyire térdig érő csizma, a korai századokban olykor papucs. Szőrmés, forgós, tollbokrétás süveg egészítette ki a színpompás öltözetet. A férfias erőt, a harci kedvet, az előkelőséget és a hatalmat is szimbolizálta az elmaradhatatlan díszfegyver, az ékköves szablya és az aranybuzogány. A hosszú dolmányt a XVIII. század elején megkurtították, így csupán egyarasznyival ért az öv alá, és erre a sorsra jutott a föléjük vett mente is. Jellegzetesen magyar megoldás a hímzéssel imitált gombolóhurok, amelybe belehelyezték a fonalból kötött gombokat. A huszárregimentek létrejötte nemcsak Európa könnyűlovasságának uniformisát határozta meg, de a nemesi öltözeteknek is katonás jelleget kölcsönzött: kurta dolmányukat kizsinóroztatták, derekukat széles zsinórövvel fogták össze, kardot kötöttek az oldalukra. Ekkor az urak öltözetének mindegyik darabját azonos kelméből varrták, egyszínű selyemből vagy posztóból, és a korábbiaktól eltérően együtt is viselték azokat. A mente szőrmebélését a díszítésre szolgáló szőrmeszegély váltotta föl. A XIX. századra kialakuló férfi díszöltözethez hozzátartozik - ahogyan a XVI-XVIII. században is - a felsőkabát, azaz a mente, az alatta viselt dolmány, a nadrág és a vele egyező színű alsónadrág, a süveg tollforgóval, a nyakkendő, a csizma, sok esetben zsinóröv és kardcsatlék is. Ötvösmívű övvel, mentekötővel, ékköves-zománcos csatokkal és gombokkal a korábbi századokban is díszítette ruháit a tulajdonos, majd az 1860-as évektől kezdve az öltözethez illő, készletbe komponált ékszerkészletet is megvásárolhatta. Teljessé akkor vált az öltözet, ha a hozzávaló "kis" vagy "nagy" ékszerkészlet is megvolt. Ennek részei a mentekötő, az öv, a süvegre való forgó, a mentére való nagyobb, a dolmányba illeszthető kisebb gombok és a sarkantyú. A nagy ékszerkészletbe beletartozik a díszszablya is, felkötéséhez az övre kardkötő láncokat csatoltak. A hölgyek díszmagyarja A XVI. században a női ruha felsőrésze, a korszak szóhasználata szerint a "magyar váll" ujjatlan, négyszögletes kivágással készült, két összeérő eleje kapcsokkal záródik. Alatta finom patyolatból varrott, hímzett ingvállat viseltek. A vállhoz ekkor hozzávarrták a szoknyát, bőségét sűrű hajtásokkal a leány karcsú derekához igazította a szabómester. A szoknya alján több sorban futó, többnyire bársonyszalagra illesztett aranyfonalból vert vagy font csipke díszíti - sok esetben kizárólag ez maradt az utókorra. Az asszonyok hajfonatait aranyfonalból hálósra font főkötő borította, rajta arany, csepp alakú lemezkék, islogok rezegtek. A leányok hajfürtjeiket egyszerű szalagok, meghajlított, üvegdarabokkal kirakott karika, gyöngyökkel, virággal és a reneszánsz kedvelt motívumával, gránátalmákkal kivarrott bársony- vagy ötvösmívű, drágakövekkel kirakott párták ékítették. A XVII. században az ingváll - amit az elől-hátul csúcsban lenyúló, halcsonttal merevített vállfűző takart - megváltozott. Két eleje már nem ért össze, madárfejű vagy rozettás horgaiba fűzött selyemszalaggal fogták öszsze. Színes, ékkövekkel kivarrott ruhaujjaikra egy másik áttetszőt öltöttek, gyöngysorokkal illették derekukat, színes, zománcos ékszereket tűztek a mellükre. A könnyű kötény a szoknya elejét teljesen beborította, és a divatnak megfelelően széles, drága csipke szegélyezte. A főkötő egy szolidabb változatát hívták magyar főkötőnek, amely beborította a fejet, követve annak formáját. Kartonnal bélelték, selyemszövettel borították és arany csipkefodrokkal díszítették. A hölgyek szívesen viselték a piros csizmákat, finom bőr, aranyfonallal hímzett cipellőket. Az öltözetet hímzett, kézbe való kendő, patyolatkeszkenő, legyező vagy drága kesztyű egészítette ki. Az utcára mentét is viseltek, prémeset és prémezés nélkülit, rövidebbet, hosszabbat, kinek-kinek korához vagy az alkalomhoz illően megválasztva. A nők a XVIII. században szívesen hordták a francia divatú ruhákat, és egyre ritkábban festették ki magukat a magyar díszöltözetben. A divathoz alkalmazkodva virágos selyemszövetből, széles dekoltázzsal készítették a vállfűzőket, a dekoltázsba gyakran illesztették a kicsi kendőcskét, a fichu-t (ejtsd: fisü). A női díszöltözet nemcsak textíliájában, de többnyire sziluettjében is követi a 19. században gyorsan változó divatot. Emelt derekú az empire idején, átvették a biedermeier hatalmas ballon ujjait, az 1840-50-es évek neobarokk divatsziluettjét, és az 1860-as évek hatalmas méretű abroncsszoknyája, a krinolin is befolyásolta a magyar női díszruhák szabását. A XVI-XVII. században a váll és az ing még a női díszöltözet önálló részei voltak, ám a XIX. századra egyetlen ruhadarabbá olvadnak össze, és "ruhaderék" válik belőlük. Megmarad a szoknya, a fátyol, a kötény, és a század végére hozzátartozik a vállra vetett mente is. Ritkábban használatos a ruhához készített párta és főkötő. Nincs hozzávaló cipő, és nem alakult ki ékszerkészlet sem, ezt ki-ki rangjának megfelelően, illetve az alkalomhoz illően választotta ki. A nők számára a kiemelkedően fontos ünnepeken, mint amilyen egy-egy koronázás volt, előírásszerűen az ékszerekkel és hosszú fátyollal kiegészített uszályos ruha volt kötelező. Egyéb ünnepeken azonban az öltözet "kerekaljú" szoknyájához a fátylat többnyire nem viselték. A díszmagyar más nemzeti díszviseletektől eltérően túlélte a XIX. századot, a két világháború között teljesen elfogadott - és a külföldiek által gyakran megcsodált - alkalmi öltözet maradt. Belőle tudatos tervezéssel, a nemzeti hagyományok őrzése céljából kialakították az úgynevezett bocskait, hogy a hétköznapokon is lehessen magyaros ruhát ölteni. A második világháborút követő kommunista hatalomátvétel annyi más nemzeti érték mellett a díszmagyart is a lomtárba száműzte. Legújabban azonban ismét új életre kel, és visszanyeri helyét a magyarság értékeinek sorában.